A célom én vagyok


Volt egyszer egy fiatal indián, akit Daloló Kőnek hívtak. Egy napon elment a Bölcsekhez és így szólt: - Hallottam, hogy van valahol egy Daloló Kő, meg szeretném keresni. - Akkor északnak indulj - felelték az Öregek.

Felült hát a lovára és északnak tartott. Hosszú utat tett meg és egy távoli fagyott földre érkezett, tele volt kopár sziklákkal, fekete barlangokkal, jéggel és hóval. Megkereste az egyetlen ottani bölcset, hogy megkérdezze, hol találja a Daloló Követ. – Rossz helyen jársz, keleten kell keresned – igazította útba az Öreg.


Rettenetes honvágya ellenére folytatta útját kelet felé. Néhány év múlva elérte a Reggeli Hegyeket, ahol tág térségek nyíltak és szél járt a dombok között. A lova nem bírta tovább, egyik reggelre elpusztult. Eltemette, megsiratta és erősen elgondolkozott azon, hogy visszatér népéhez. Bánatosan kereste fel a Kelet Bölcseit. - Délre kell menned – tanácsolták neki. – ott fogod megtalálni a Daloló Követ.

A fiatal bátor harcos idő közben megöregedett és elfáradt, ám összeszedte erejét s gyalog vágott neki a délre vezető útnak, beteljesítve küldetését. Hatalmas megáradt folyókon, tavakon kellett átgázolnia, és amikor megérkezett délre, sehol sem találta a Daloló Követ. - Nem, nem! Nyugaton van! – világosították fel az ottani Bölcsek.

A legnehezebb útja nyugatra vezetett. Hosszú és kimerítő volt ez a magányos utazás a sivatagi hőségben. A forróság és a szomjúság összezavarta a fejét, de folytatta küzdelmes útját. Nyugaton megtudta, hogy a Daloló Követ itt sem találja meg. Talán nem is létezik a Daloló Kő. – gondolta és kimerülten hazafelé vette az irányt. 




A saját törzse már várt rá, a gyerekek elé szaladtak, bár már idős ember volt, megismerték. Nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletére.
- Daloló Kő! Légy üdvözölve itthon – köszöntötték. – Hűségesen követted utadat, hogy megtaláld önmagad. Tudd meg, hogy te magad vagy a saját utad: te magad vagy a Daloló Kő.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése