Rabság



Janó szórakozottan ment az utcán, s egyszer csak egy gyönyörű, hatalmas aranyrögöt pillantott meg. Teljes erejével tűzött rá a nap, szivárványszínben csillogott, olyan volt, amilyet csak álmaiban látott. Egy darabig csak nézte, mint akit megbabonáztak.

– Vajon van ennek gazdája? – tűnődött. Szétnézett minden irányban, de senkit sem látott a környéken. Végül aztán közelebb lépett és megérintette. Meleg volt. Megcirógatta a felszínét és úgy érezte, a lágy tapintás tökéletesen illik a csillogásához, a szépségéhez.

– Azt akarom, hogy ez az enyém legyen – gondolta. Nagyon óvatosan fölemelte, a karjába vette, és elindult vele, ki a városon kívülre. Lassan beljebb ment az erdőben és egy tisztás felé tartott, teljesen lenyűgözve. Ott aztán a délutáni nap sugarai fényében óvatosan letette a fűbe, odaült elé és csodálta.

– Először fordul elő velem, hogy ilyen értékes holmim van. Valami, ami egyedül az enyém. Csak az enyém! – gondolták egyszerre mind a ketten. És meg sem fordult a fejükben, hogy egymás rabságának függésében élnek. Vajon valójában melyikük birtokolja a másikat?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése